Diszkalkulia
2007 április 24. | Szerző: randicska |
Számomra a család, a gyermekeim a legfontosabbak a Világon. Gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Családom mellett, dolgozom, és tanulok is. Jelenleg államvizsga előtt állok. (helyesebben cidrizek!!!) Két gimnazista gyermekem van. A fiam, kicsi korától, matematikai nehézségekkel küszködött, amire hosszú ideig, nem kapott segítséget sem. Még a pontos diagnózisra is 17 éves koráig kellett várnunk. Erre majdnem ráment az élete! Hogy ez másokkal ne fordulhasson elő, időben kaphassanak segítséget, én minden erőmmel azon vagyok, hogy információkkal segítsek másokat. Szeretném, ha a rászorulók, és a szakemberek egymásratalálása, akadálymentesebb lehetne.
A kezdő indíttatásom, a fiam kálváriájából indult ki. 17 éves korára jutottunk el egy használható diagnózisig, ami bebizonyította, hogy Ő nem lusta, nem hülye. Az, hogy ő képtelen a matematika útvesztői között eligazodni, az egy speciális zavar eredménye, amit úgy neveznek, hogy diszkalkulia. Azaz, matematikai nehézség. Diszlexiásokról már szinte mindenki hallott, ők azok, akik speciális segítség nélkül, képtelenek az olvasással boldogulni. Na, ugyanez van a diszkalkuliások esetében is, csak ők a matekkal vannak ugyanígy. Róluk viszont sokkal kevesebbet hallunk, mert arról, hogy valaki nem boldogul a számokkal, sokkal elnézőbb a társadalom. Hajlamos az emberek többsége egy vállrándítással elintézni a dolgot, mondván, nem lehet mindenki matek zseni! Pedig ezt nem lehet kinőni, ez nem olyan dolog, amit, ha agyonhallgatunk, akkor magától is megoldódik. A probléma igazán a középiskolában csúcsosodik ki. Ha odáig nem kap segítséget a gyermek, képtelen lesz boldogulni. Az állandó frusztráltság, önértékelési zavarokhoz, társadalomból való kirekesztettséghez vezet. Én ezt sajnos tapasztalatból tudom. Fiammal megjártuk már a diszkalkulia témájának minden mélységét. Erről szeretnék szólni sorstársaimnak, hogy minél kevesebben járjanak hasonlóan. Szeretnék rávilágítani, hogy mennyire fontos az információk áramlása, és a korai felismerés. A korai segítség reményteli felnőttkort rejt magában, hogy gyermekünk ne legyen másodrendű állampolgár.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:
Én már nagymama vagyok, van egy 35 éves fiam, akivel az általános iskola első osztályától kezdve naponta kellett matematikából foglalkozni, mert nem értette a feladatokat. (Akkor még nem is hallottam arró, hogy diszkalkúlia.) Én nem vizsgáltam, hogy a gyerek nem figyel, vagy a tanár nem jól magyaráz, hanem – akár este 8 után is, ha akkor értem haza a munkából, – türelmesen segítettem neki. Nem helyette csináltam meg a feladatokat, hanem ahol a magyarázat, vagy a gyakorlás hiányát éreztem, ott hét végén, vagy, ha korábban értem haza, tanultunk. Egyszerre nem túl sok ideig, hogy ne legyen fárasztó. Htedikes korában tudtam elengedni a kezét, de utána sikeresen leérettségizett, magántanár, illetve tanfolyam nélkül felkészült, és felvételizett a főiskolára, ma két diplomás szakember. Megérte a fáradságot, mert meghozta a gyümölcsét, számomra a gyerek, maga a csoda, nem csak az enyém, másé is, szeretni kell, és kihozni belőle amire képes.
Kedves V.Gizella
Tökéletesen igazat adok Önnek. A türelem, a személyreszabott feladatok, nagyon fontosak. Azt azonban el kell fogadnunk, ha a gyerekünk részképesség zavarral küzd, nem feltétlenül tudunk neki a türelmünkkel segíteni. Ott szakemberre lenne szükség, aki elméletileg ezt tanulta, hogy melyik a legjobb módszer. Higgye el, én is támogattam a fiamat, sokszor erőn felül is, de az anyaságnak vannak határai. Lényeg az, hogy a fiam is leérettségizett tisztességesen, ma már a Shakespeare Színiakadémia boldog tanulója, aki olyan pályán van, ahol maximálisan kibontakoztathatja a tehetségét. Én tudom, hogy mennyit harcoltam a fiamért, ezért is tölt el elégedettséggel, hogy BOLDOGNAK látom!
Nice to read your blog